"Nem vicc! Komolyan!" (prédikáció, Padragkút-Ajka, Örökélet vasárnap, 2017.11.26.)

textus: 2Pét 3,3-9.13-14

„3 Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, 4 és ezt kérdezgetik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” 5 Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla, hogy egek régóta voltak, és föld is, amely vízből és víz által állt elő az Isten szavára. 6 Ez által az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult, 7 a mostani egek és a föld pedig ugyanezen szó által megkímélve megmaradtak, hogy tűznek tartassanak fenn az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára. 8 Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. 9 Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. […] 13 az ő ígérete szerint új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakik. 14 Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben.”

Rengeteg minden fér bele egy emberi életbe. Ez akkor is így van, ha amúgy nagyon kevésnek, rövidnek (is) érezzük azt. Az élmények és emlékek között pedig akadnak jók és örömteliek, rosszak is egyaránt. Mindkettőből rengeteg van. Az ember igyekszik megőrizni és gyarapítani a jót, és kizárni, minimalizálni a rosszat. Éppen ezért az emberben kialakultak bizonyos önvédelmi mechanizmusok, stratégiák, amelyekkel megvédheti magát, a lelkét, az elméjét, amivel a rossz ellen tud küzdeni. Ezek az önvédelmi mechanizmusok elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ember egész és ép maradjon. Ilyen például a vicc. Vannak olyan emberek, akik azzal védekeznek, hogy viccet csinálnak dolgokból, helyzetekből, vagy akár gúnyt űznek belőle. Mert mégiscsak könnyebb elviselni a nehézségeket, ha nem sírunk, hanem nevetünk rajta. Legjobban az ember talán a maga nyomorúságán tud nevetni. De ha már megtörtént a baj, a vicc sem nagyon segített, akkor pedig próbáljuk elfelejteni a dolgokat, emlékeket. A felejtés is sokszor önvédelem. Annak a képessége, vagy inkább adománya, hogy nem kell állandóan a múltbeli rossz emlékekkel szembesülni, ezáltal újra és újra átélni, hanem (ha csak egy időre is), de elfelejthetjük őket. Aki érti a viccet, tud nevetni saját magán és helyzeteken, és aki tud felejteni, az sokkal könnyebben védi meg magát az élet viharaiban.

Amikor azonban ilyen módszerek használatára kényszerülünk az életben bennünket ért nehézségek miatt, akkor hajlamosak vagyunk mindig a jól bevált módszerekhez folyamodni. Ez persze érthető, hiszen ahogyan a mondásban is ott van: „Járt utat a járatlanért el ne hagyj!” Igen, hiszen ha „A” esetben a vicc, a gúny és a felejtés segített, akkor biztos „B”-ben is fog. És előbb, vagy utóbb, észrevétlenül már mindenből vicc lesz, és minden áron igyekszünk felejteni, akkor is, ha éppen nem is rossz dologról van szó, hanem olyan helyzetről, tényről, amely komoly és amivel dolgunk van. Vannak ugyanis dolgok, és vannak helyzetek, amikből nem lehet viccet csinálni, és bármilyen nyugtalanítónak, érthetetlennek tűnnek nem lehet és nem is szabad őket felejtésre kárhoztatni.

„Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla” Hányszor tapasztaljuk meg az életben azt, hogy hitből gúnyt űznek, és hányszor találkozunk olyan emberekkel, aki azt mondják „Ó, igen, persze van Isten, valahol biztosan, de én nem is akarok foglalkozni vele.”! Vicc és felejtés. Jó önvédelmi mechanizmusok, megfelelő helyen és időben, de ezekkel az eszközökkel nem lehet csak úgy lesöpörni a hitet, az Istent.

Mert igen, nagyon kényelmetlen a gondolat, hogy van egy Isten, aki mindent tud és lát, engem is, és nem csak azt, amit mutatni akarok magamból. Játszhatok szerepet idegenek előtt,… talán a barátok előtt is,… sőt, talán még a családom előtt is! De az Isten előtt nem lehet. Ő az életem legmélyebb, rejtett zugaiba is belelát. És ez bizony, első ránézésre, hogy úgy mondjam, igencsak kényelmetlennek tűnhet. Talán még hátra is lépnénk egyet, ha nem a padban ülnénk! Jó lenne egy vicc, amivel el lehet ütni a dolgot, kicsit lecsiszolni az élét,... és leginkább, nem foglalkozni vele.

Azonban ez a kényelmetlenség lassan tovatűnik, ha a gondokkal ellentétben, az Isten ellen nem védekezem, hanem befogadom őt. Mert amint jobban megismerem, amint jobban közel engedem magamhoz, tudatosan és vállalva, abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, hogy a Mindenható Isten, nem akar belőlem gúnyt űzni, és nem akar elfelejteni engem. Még akkor sem, ha én igen. Még akkor sem, ha én akartam. „türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” - írja Péter. Azaz az Isten nem eltüntetni, megbüntetni, elfelejteni, kigúnyolni akar, hanem azt, hogy megtérjünk. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Őfelé fordulunk. Hogy letérünk arról az útról, amelyet mi kitalálunk, és rábízzuk magunkat Istenre. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz önálló akaratom, és nem azt jelenti, hogy nincsenek döntéseim. Ez azt jelenti, hogy felismerem nem tudok mindent megoldani, nem tudok az életemre a maga teljességében rálátni (hiszen annyi minden történik), nem tudom magam bajtól megvédeni, és felismerem, hogy hiányzik valami, pontosabban Valaki az életemből, hogy az teljes legyen. Ezt a fantasztikus felismerést, amely az Isten Szentlelke által megszülethet bennünk, és talán nem is tudatos egészen, nevezzük megtérésnek.

Mi a cél? - kérdezhetnénk. Mi az Istennek a célja mindezzel? Mi szüksége van az én életemre…? Az Istennek semmi szüksége sincsen ránk. Ő „egyszerűen” szeret minket, és adni akar nekünk. Az Úr volt az, aki megálmodott és megalkotott minket és azt akarja, hogy szeretetközösségben legyünk vele. És nem csak egy ideig, hanem örökké.

Ma Örökélet vasárnapja van, az Istennel való örök közösség ajándékának az ünnepe. Péter azt írja, hogy „az ő ígérete szerint új eget és új földet várunk”. Ezzel azt is kimondja az apostol, hogy még a körülöttünk lévő világ meg is szűnhet (és meg is fog), de az Istennek, az ő gyermekeivel való kapcsolatát még ez sem akadályozhatja. Mert mi új eget és új földet várunk, melyet az Úr megteremt az övéinek, ha itt az idő.

Micsoda ígéret ez? Micsoda ajándék? Ez olyan, amit érdemes megfontolni, sőt amire megéri ráhelyezni egy egész életet. Örök életet. Ámen