Láss tisztán! (prédikáció, Padragkút-Ajka, Ötvened vasárnap, 2017.02.26.)

textus: Lk 18,31-34 és 35-42

„31 Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. 32 Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, 33 és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. 34 Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat.

Mindenki szeretné tudni a jövőt! Nos, ez nem igaz, nem mindenki, és nem is az egész jövőt. Ha bele tudnánk látni azokba a dolgokba, amik elkövetkeznek majd, biztos vagyok benne, hogy szelektíven, kiválogatva akarnánk csak bizonyos dolgokat megtudni. Nyilván mondjuk a jövőheti lottószámok jól jönnének, de a saját életem végét nem szívesen látnám, sem nem akarnám tudni az időpontját.

Jézus, a felolvasott szakasznak az első felében, a jövőt mondja el a tanítványoknak. Persze nekünk ez már múlt, de nekik, akkor még, jövő volt. Jézust „Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.” Jézus pontosan tudta a saját jövőjét és azt, hogy mi történik majd vele. Tudta, hogy milyen dicstelenül kell meghalnia, de mégis milyen dicsőséges győzelem lesz az valójában! Azt gondolnánk, hogy lassan 3 évnyi együtt töltött idő után a tanítványok valahogyan reagálhattak volna erre a kijelentésre. De nem tették, „Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat.” - olvassuk az igében. Hiába voltak Jézus mellett, hiányzott belőlük (legalábbis ekkor még) valami, amivel tisztábbal láthattak volna. Nyilván a szavakat felfogták, azok jelentését is, de nem ismerték fel a valódi mondanivalót.

Lukács evangélista fantasztikus szerkesztésében azonban van előttünk a folytatás.

35 Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. 36 Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi az. 37 Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. 38 Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! 39 Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! 40 Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: 41 Mit kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak. 42 Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. 43 És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.”

Ez a gyógyulás történet (a jerikói vak meggyógyítása) szorosan kapcsolódik az előző szakaszhoz. Jerikó egy nagyon sikeres város volt, főleg éghajlatának köszönhetően. Egyfajta mikroklíma volt azon a helyes, a sok sivatagos terület között valódi kis oázis. Már az ókorban is népszerű üdülőváros volt, híres lóversennyel, gyönyörű villanegyedekkel. Ennek azonban az volt az ára, hogy a város végletes társadalmi tagozódással küszködött. Mit jelent ez? Sok sikeres és gazdag ember az egyik oldalon, és még több hihetetlenül szegény ember a másikon. Középen meg nagyjából semmi. Aki nem bírta az iramot, nem született jó családba, vagy nem volt lehetősége, az menthetetlenül beleragadt a „kasztjába”. A vak ember – akiről a történetben szó van – valószínűleg hasonlóan szerencsétlen sorsú volt, hiszen koldulni kényszerült, nem volt aki támogassa. Ráadásul azt is megtudjuk, hogy nem volt mindig vak, így talán még nehezebb volt neki lelkileg.

Jézus áthaladt a városon és ez a vak, ahogyan megtudta, hagy Jézus megy arra (biztos kérdezgette, hogy mi ez nagy hangzavar), elkezdett kiabálni. Nyilván nem tudott odamenni hozzá, de amivel csak tudta, azzal megpróbálta felhívni magára a figyelmet. „Jézus, […], könyörülj rajtam!” Próbálták csitítgatni: „Maradj már!”, „Ne óbégass!” ilyen és hasonló dolgokat mondhattak neki. De ő még jobban kiabált: „Jézus, […], könyörülj rajtam!” És bármekkora is a tömeg, Jézus meghallotta a vak kiáltozását. Megparancsolta, hogy vezessék hozz a kiabálót. Amikor ezt megtették, megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Micsoda kérdés ez? Mégis mit kívánna ez a vak ember? Persze, hogy a látását. Első hallásra nagy furcsa ez a kérdés. A vak válaszolt Jézusnak: „Uram, hogy újra lássak.” Majd így fejeződik be a történet: „Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.”

Mi az összefüggés a két szakasz között, és mi a lényeg? Jézus furcsának tűnő kérdésében („Mit kívánsz, mit tegyek veled?”) találjuk meg a választ. Jézus pontosan tudta, hogy mit szeretne a vak ember, nyilván meggyógyulni. A kérdés azonban az volt, hogy a vak ember valóban tudta-e, hogy mit „kíván” Jézustól! Vagy, hogy egészen pontosan fogalmazzak: Valóban Jézustól várta-e a látása visszakapását? Nem mástól, Jézustól! Vagy csak egy próbát akart tenni a híres próféta-prédikátorral? Nem, ő tényleg Jézustól várta a gyógyulását! Mert felismerte azt, hogy Jézus több, mint próféta és tanító és bár szeme világa nem volt meg, de belső lelki látásával felismerte őt! Talán nem tudatosan, talán nem jól körülhatároltan, de felismerte Jézusban a megmentőjét, a megszabadítóját a gyógyítóját. Megértette, hogy neki Jézusra van szüksége!

Nos, milyen döbbenetes, hogy pont ez a belső lelki látás hiányzott a tanítványokból az első szakaszban. Ugyanis, amit a vak ember látatlanul és meglátott, az az hogy: kicsoda Jézus! A tanítványok számára sokkal több információ és sokkal több lehetőség volt, hogy ezeket átgondolva megértsék Jézust. De hiába a sok tudás és információ, ha a hitből fakadó belső látás nincsen meg…

Nagyon sok mindent tudunk Jézusról, a templomban is rengeteg dolog hangzik el. De vajon – nem „kidobva”, hanem helyén kezelve – túl tudunk-e lépni a templom, a hittanóra, vagy bármilyen más forrás tudáshalmazán és megpillantjuk-e belső látásunkkal a Megváltót? Bele tudunk-e kapaszkodni hittel, mint ez a vak ember? Felismerjük-e, hogy emberi létünkből fakadóan rászorulunk az ő kegyelmére? Tudjuk-e őszintén kiáltani, hogy „Jézus, […], könyörülj rajtam!”.

Fantasztikus ajándékokat rejt ez az felismerés, az egyetlen út az Istenhez. Nagyon komoly dolog lenne tudni a jövőt, de azt hiszen (ahogyan a tanítványok) mi sem tudnánk nagyon mit kezdeni vele. De Jézustól többet kapunk, még a jövőbe látásnál is többet: biztos útmutatást. Nem egy ember számára lehetséges látáson alapuló statikus jövőt, hanem az Őbelé vetett bizalmon alapuló reménységet! Amikor nem magam feje után menve kerülgetnem a rám váró veszélyeket meg szakadékokat, hanem a Jézusba vetett bizalommal tudok egy reményteljes életet élni! Az ő kezéből ugyanis nem lehet kiesni, ha ő tart, akkor az biztos hely. Történhet bármi, bizton számíthatok rá, hogy a tőle kapott belső látással meg fogom találni a helyes irányt.