Csak előre (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap, 2015.07.19.)
textus:
Ex (2Móz) 16,2-3.11-18
"És
zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és
Áron ellen a pusztában. 3 Mert azt mondták nekik Izráel fiai:
Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a
húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret!
Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az
egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?
Azután
így beszélt Mózeshez az Úr: 12 Meghallottam Izráel fiainak a
zúgolódását. Ezért így szólj hozzájuk: Estére húst esztek,
reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én,
az Úr vagyok a ti Istenetek. 13 Így történt, hogy még azon az
estén fürjek szálltak oda, és ellepték a tábort, reggelre pedig
harmat borította a földet a tábor körül. 14 Amikor fölszikkadt
a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát: mintha
apró dara lett volna a földön. 15 Amikor meglátták ezt Izráel
fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy
mi az. De Mózes megmondta nekik: Ez az a kenyér, amelyet az Úr
adott nektek eledelül. Ezt parancsolja az Úr: Szedjen belőle
mindenki annyit, amennyit meg tud enni: fejenként egy ómert (Mi
ez?), a lélekszámnak megfelelően. Annyi adagot szedjetek,
amennyien egy sátorban vagytok! 17 Izráel fiai így is cselekedtek,
és szedett ki többet, ki kevesebbet. 18 Amikor azután megmérték
ómerrel, nem volt fölöslege annak, aki többet szedett, sem hiánya
annak, aki kevesebbet szedett. Mindenki annyit szedett, amennyit meg
tudott enni."
Talán
az egyik legmeghatározóbb eseményláncolatba kapcsolódhatunk
bele, ami az Ószövetségi Szentírásban van. Ez az esemény pedig
nem más, mint Izrael megszabadulása, kivonulása Egyiptomból és
az ezen események utáni negyven évi pusztai (egészen pontosan
sivatagi) vándorlás.
Izrael
körülbelül 400 évvel a felolvasott szakasz ideje előtt, még
csupán egy törzs, egy család volt. Ekkor költöztek Egyiptomba,
ahol Isten segítségével József,
Jákob fia, nagy befolyásra tett szert. Az egyik legjobb
területet kapták meg Egyiptomban, amely mind a mai napig az ország
éléskamrájának számít. Ez volt Gósen földje, avagy a Nílus
deltája. De 400 év alatt sok minden változott. Izrael népe
sokasodott és igen erős néppé vált. És ez bizony nem nagyon
tetszett az őshonos egyiptomiaknak. Idegennek, és egy idő után
potenciális veszélyforrásnak, hovatovább ellenségnek gondolták
őket. (A történelem ismétli önmagát.)
És
emiatt gyűlölni kezdték őket, félni és tartani kezdtek tőlük,
pedig erre Izrael népe semmilyen okot nem adott. Az egyiptomiak
végül rabszolgaságba taszították Izrael népét és naphosszat
robotolniuk kellett. Egy ideig ez így ment, sok-sok kegyetlenkedést
és igazságtalanságot kellett elszenvedniük. Az Isten azonban
meghallgatta könyörgésüket és kivezette őket, csodálatos
módon, Egyiptomból. Így indultak el egy új földre, egy új
otthonba, amit az Isten mutatott nekik, Kánaán földjére.
De
az út nem volt egyszerű. Sok száz kilométernyi sivatag és az
ezzel járó nehézségek álltak köztük és az új otthon között.
És a felolvasott szakasz pillanatában egy igen komoly nehézséggel
kellett szembenézniük, mégpedig az étel kérdésével, egészen
pontosan, az éhezés lehetőségével. És ez volt az a pillanat,
amikor Izrael visszakozni akart. A nép rálépett az Úr útjára,
az Isten segítségével megszabadult az egyiptomi rabszolgaságból,
de amikor egy ilyen nehézséggel találta magát szembe, akkor
azonnal vissza akart térni a régi életébe, vissza a borzasztó
körülmények közé.
Még
meg is érteném őket, hisz ki akarna éhezni! Még meg is
érteném,... ha nem történt volna velük már annyi csoda, ha az
Isten már vagy egy tucatszor nem mutatta volna meg magát! De
megtette. És még mindig nem jutott el a nép, akit Isten ily módon
kiválasztott magának, hogy ne láthatókban bízzon, hanem az
Istennek a kegyelmében.
Egyiptomban
szolgák voltak, dolgoztatták, mészárolták őket, mégis inkább
választották volna azt! Miért? Mert az ember hajlamos arra, hogy a
biztos, ismert rosszat válasza, az ismeretlen és nem 100%-ig általa
irányított jó helyett! Ráléptek arra az útra, amit az Isten
adott nekik, amin vezette őket, de mihelyt nehézség támadt, vagy
éppen látszólagosan lehetetlen helyzet, amikor nem csak élvezni
de tenni is kellett volna a dolgokért, akkor azonnal
visszakívánkoztak a rossz, de "kényelmes", "egyszerű"
rabszolgaságba. Mert éppen abban a pillanatban nem úgy tűnik,
hogy valaha is eljön a "kánaán". (Milyen érdekes, hogy
pont az idilli állapot szinonimája a "kánaán" szó,
amely azt a földrajzi területet jelöli, amelyen a mai Izrael is
fekszik és ahova az Úr vezette a népet!)
De
az Isten még ebben a helyzetben sem hagyta el őket. Két csoda is
történik és Izrael jól lakik. Isten egy különlges kenyeret -
mannát - ad a népnek és fürjcsapatok szállják meg a tábort, s
így húshoz is jutnak. Az Isten kimondja: "Estére
húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor
megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek."
- és ha Isten kimond valamit, akkor az úgy lesz, mert Isten szava
teremtő szó. Úgy lett, és Izrael továbbment az ígéret földje
felé - és ami akkor a legfontosabb volt - tele hassal.
De
mit üzen ez a szakasz ma nekünk? Hát nem velünk is számtalanszor
megtörténik (akinek nem inge, az ne vegye magára), hogy ha minden
rendben van, akkor szeretjük az Istent és hálásak vagyunk neki,
de abban pillanatban, amikor nekünk is küzdenünk kell a dolgokért,
az életünkért, a hitünkért stb. akkor elcsüggedünk és
visszakozni, lelépni akarunk? Velem már nem egyszer megesett és
azt kívánom, bárcsak én lennék az egyetlen, de azt hiszem ez nem
így van.
De
mit tehetünk ilyenkor? Ne zúgolódjunk az Isten ellen, de kiáltsunk
hozzá, szólítsuk meg őt. "Meghallottam
Izráel fiainak a zúgolódását."
- mondja az Úr Mózesnek, aki abban az időben Izrael vezetője
volt. Testvérek, ha az Isten egy ilyen kiállhatatlan, állandóan
zúgolódó és engedetlen népet meghallgat, akkor hogyan ne
hallgatná meg a gyermekeit, akik Krisztusnak az ő Fiának nevében
kérnek! Nem véletlenül mondta Jézus: "Kérjetek,
és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és
megnyittatik nektek."
(Mt 7,7)
És
az Isten adni fog. Csodálatosan és várakozáson felül. Nem mindig
azt és annyit, amikor mi gondoljuk a legjobbnak, hanem pontosan
annyit, amennyi kell az úthoz, amennyi az ő tervéhez és nem
igényeinkhez kell. És ez jó hír. Sokkal jobb,mint amennyire annak
tűnik mert az Isten nem csak bennünket, de a helyzetet is sokkal
jobban ismeri mint mi! És ha valaki akkor Ő tudja mi kell és mire
van szükség.
Helyezzük
hát az ő kezébe magunkat, családjainkat, szeretteinket és a
gyülekezetet is és meglátjuk, hogy csodálatosan vezet majd. Ámen
Megjegyzések
Megjegyzés küldése