Spirális örömhír (igehirdetés, Orosháza, Böjt 3. vasárnapja, Oculi, 2014.03.23.)

textus: Jn 1,35-40
35Másnap ismét ott állt [Keresztelő] János két tanítványával együtt, 36és rátekintve Jézusra, aki arra járt, így szólt: „Íme, az Isten Báránya!” 37Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. 38Jézus megfordult, és amikor meglátta, hogy követik őt, megszólította őket: „Mit kerestek?” Ők pedig ezt válaszolták: „Rabbi - ami azt jelenti: Mester -, hol van a lakásod?” 39Ő így szólt: „Jöjjetek, és meglátjátok.” Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon; körülbelül délután négy óra volt ekkor. 40A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik.


Az evangélium legelején járunk, hiszen a János szerinti evangélium első fejezetéből olvastam a textust. Bevezető pillanatoknak lehetünk a tanúi, ahogyan az előfutár, Keresztelő János rámutat Jézusra és átengedi neki a cselekvést, János pedig visszahúzódik, mert tudja, hogy az ő feladata addig tartott, hogy előkészítse a Megváltónak a terepet.

És ez meg is történt maradéktalanul. Keresztelő János többször és határozottan bizonyságot tesz Jézusról. Még csak az első fejezetben járunk, de a felolvasott bizonyságtétel „Íme, az Isten Báránya!”, már a harmadik, amit János tesz. Példaértékű a jánosi lelkület. Addig nem nyugszik, amíg be nem tudja tölteni a feladatát, előkészíteni az utat Jézusnak. Mondja és mondja a Krisztust, bizonyságot tesz, hirdeti, hogy eljön, hogy eljött. Ezzel nem csak egy kiválasztott körnek adott példát, hanem minden, hangsúlyozom, minden keresztény embernek, aki a Krisztushoz tartozónak mondja magát. A bizonyságtétel mindannyiunknak a feladata. Ez mindannyiunknak a küldetése és kötelessége, hiszen ha megismertük a Megváltót, akkor ezt tovább kell adnunk mások számára is, hiszen így lesz valóban a minénk is.

És ennek, kedves testvérek, meg lesz az eredménye is. Azt olvashattuk az igehirdetési alapigében, hogy „Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust.” Nem maradt eredménytelenül a János bizonyságtétele. Megmozdított ennek a két tanítványnak a szívét, és arra indította, hogy kövessék Jézust. Még ekkor nem egészen tudták, hogy miről is van szó, mit jelent ez, hogy Isten báránya, ki ez a Jézus, de azt tudták, vagy inkább érezték, mert Jánoson keresztül a Lélek elindította őket, hogy követniük, utána kell menniük ennek a Jézusnak. Ézsaiás ezt írja: „az én igém […], amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,11) Milyen hatalmas ígéret ez, hiszen az ige, aki az Istentől jön, számunkra nem más mint az evangélium. Sőt, János evangélista – ugyanebben a fejezetben, amiből a textus is van – Krisztust is „Igé”-nek hívja, Jézus a megtestesült Ige! És ugyanez az ige munkálkodik bennünk is, amikor mi tovább adjuk az örömhírt! Ne féljünk attól, hogy nem lesz hatása, hogy nincsen értelme, mert az Isten megáldja, és azok, akik meghallják az ő szavát miáltalunk odatalálnak majd hozzá! Ez a reménység az első üzenete a mai vasárnapunknak.

De eddig szavakról és a hallásról, az Isten igéje útjáról beszéltünk. Ma azonban böjt harmadik, a látás (Oculi) vasárnapja van. Hogyan jön ez ide? Ezt olvassuk a textusban, hogy miután a tanítványok utánamentek Jézusnak, Keresztelő János bizonyságtételétől indíttatva: „Jézus megfordult, és amikor meglátta, hogy követik őt, megszólította őket: „Mit kerestek?”” Jézus odafordul a tanítványokhoz és nem elhajtja őket, hanem egy kérdést tesz fel, ami amúgy az első mondata az evangéliumban: Mit kerestek? Jézus megfordul és rájuk néz. És legyünk biztosak abban testvérek, hogy ma is megfordul és ránk néz, mert Jézusnak nem derogál az, hogy felvegye velünk a kapcsolatot és a szemkontaktust. „Szemem állandóan az Úrra néz” (Zsolt 25,15) ez a mai vasárnap felirata. És tudunk kell testvérek, hogy ez két oldalú dolog. Nem csupán mi keressük az Istent, az ő akaratát, az ő útmutatását,... hanem Jézusban megmutatta, ebben az igében megmutatta, hogy ő is keresi velünk a kapcsolatot. És érdekli, hogy mi van velünk, foglalkozik a mi bajainkkal, problémáinkkal, helyzetünkkel. Nem jön és megmondja a tutit, szabályokat alkot, bezár, hanem Jézus példáján át megláthatjuk az ő lelkületét: kérdez? Mi van veled? Hogyan érzed magad? Mi az ami nyom? Mi az aminek örülsz most? Mi az ami foglalkoztat? És az eredeti kérdés: Mit kerestek? Jézus ránk néz és megkérdezi: mit keresünk, mi az amit keresünk benne, nála, vagy akár itt a templomban? Keresünk-e egyáltalán valamit? Mert „aki keres, talál”! (Mt 7,8) és ez nem csupán egy közhely, amit azért mondtam, hogy teljen az idő, hanem egy nagyon komoly ígérete Jézusnak! Ha keresetiek az ő tekintetét, akaratát, akkor azt meg fogjátok találni!

Vagy ahogyan a textusunk is megfogalmazza: „Jöjjetek, és meglátjátok.” Ez hát, ami utunk, meghallani és meghallatni a bizonyságtételt, ahogyan Keresztelő Jánossal kapcsolatban beszéltünk róla (1). Odamenni és keresni a szemkontaktust Jézussal (2), és akkor majd meglátjuk (3). Meglátjuk az Istent Jézusban, de hogyan? Keresztelő János nem véletlenül fogalmaz így: „Íme, az Isten Báránya!” Erről már beszéltünk is. De gondoljunk csak bele, hogy mit jelent ez a kép. Számunkra ma már teljesen egyértelmű ez a kép, hogy Jézus az Isten báránya, hiszen már olyan sokszor hallottuk! De milyen súlyos dolog az, hogy a Megváltó, az a valaki, aki helyreállította a kapcsolatot az emberek és az Atya között, és azért jött, hogy megmutassa nekünk őt, bárányként jött el, áldozatként. Ő aki alázattal, és emberként végezte el azt amiért jött, és eleve így jött közénk. Megtehette volna más formában is, de így akarta, így történt.

Ennek az elfogadása, nem is megértése, mert azt szerintem nem nagyon lehet, de elfogadása lehet az utunk a tanítványság felé. Mert ez is az út része testvérek, nem „csupán” a megtérés, a hitre jutás, vagy Isten megtapasztalás, hanem a hűséges tanulás a Krisztus mellett. A tanítványság az az állapot, amiben a keresztény ember kit tud teljesedni és meg tudja élni és tapasztalni azt az életet, amit az Isten szánt neki. Jézussal együtt kell menni és vándorolni, tanulni tőle, vele maradni.

Ezt érezhette az a két tanítvány is – akik még ekkor csak Keresztelő János tanítványai voltak - „Elmentek tehát [a tanítványok], meglátták, hol lakik [Jézus], és nála maradtak azon a napon; körülbelül délután négy óra volt ekkor.” - írja a textus. A két tanítvány közül az egyik név szerint és meg van említve: András. A másik tanítványnak nem tudjuk a nevét. János evangélista azonban szerette magát beleírni névtelenül az evangéliumba. Megtette ezt több helyen is. Talán itt is magáról írt. Nagyon érdekes ahogyan fogalmaz: „nála maradtak azon a napon; körülbelül délután négy óra volt ekkor.” Miért fontos ez, hogy délután négy óra? Talán azért testvérek, mert ez volt az az óra, amikor János felfedezte Jézust. Megmozdult valami a szívében, utána ment, de itt, amikor vele maradt, akkor értette, vagy inkább érezte meg igazán azt, hogy kicsoda is lehet ő! Ez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy még azt is megjegyezte, hogy órára pontosan mikor történt. Mert ez volt élete egyik legnagyobb pillanat. Hihetetlenül áldott az a keresztény ember, aki ilyet megtapasztalhatott, vagy meg fog tapasztalni.

De nem véletlenül van András itt megemlítve név szerint és nem a másik tanítvány. Hiszen András volt az, aki igazán megértette miről is van szó, benne kiteljesedett az evangélium. Ez már nincsen benne az alapigében de felolvasom: „Ő, [András], mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást”” (1,41) nem tartotta meg magának a felfedezés örömét, hanem azonnal tovább indult és megszólította azt, akit leginkább ismert, szeretett, aki fogalmazzunk így „kéznél volt”, Simon Pétert. Pétert meg nem kell bemutatnom, hogy milyen fontos szerepet játszott a dolgok alakulásában.

Hát így ér körbe az evangélium, így ér körbe Istennek az igéje: Keresztelő János bizonyságot tesz, 2 ember meghallja, követik Jézust, nála maradnak, meglátják, hogy kicsoda is igazán ő, és ők is bizonyságot tesznek róla, amit Péter meghall és... stb. És, kedves testvérek, ennek a körkörös mozgás, vagy inkább spirális mozgás, ami azóta is fenntartja és építi az egyházat. És ebbe a munkába mi is elhívást kaptunk, mindannyian, mennyünk hát és ebben a böjtben legyen feladatunk a bizonyságtétel! De soha, soha ne felejtsük el, hogy ennek a spirális mozgásnak, az ige útjának kicsoda is a középpontja! Nem más, mint akinek váltságművére emlékezünk és készülünk is egyszerre böjtben: Jézus Krisztus. Őneki a kell a középpontban lennie, őneki kell az origónak lennie, ahhoz hogy minden úgy legyen, ahogyan kell.

Böjtközépben járunk, használjuk ki az időt arra, húsvétig, hogy közelebb kerülhessünk a középponthoz, hogy aztán minél több helyre eljuttathassuk az ő üzenetét!
Ámen

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)